„Aludni szeretnék!” – facsarodik bele a szívem a feliratba az Anyaforradalom zászlaján. Pontosan emlékszem rá, milyen érzés a kialvatlanságtól holtfáradtan kóvályogni egész nap, vállamon a gyerekkel és azzal a felelősséggel, hogy én vagyok ennek a csöpp kis lénynek nemcsak az egész világ, de minden bajának okozója és boldogságának záloga is. Soha olyan egyedül nem éreztem magam, mint a szülésem utáni egy évben. 

„Magányos vagy?” – kérdezem Katát, a 31 éves édesanyát, aki karonülő csecsemőjével látogatott ki a KimeNő, az Üvegplafon – Meddig terjed a nők szabadsága? és a Másállapotot a szülészetben anyák napi akciójára. "Igen” – feleli rövid tétovázás után. "Magamra hagyatottságot élek meg. Nagy elszigeteltséggel is jár az, hogy az anyák nem kapnak érdemi támogatást. Annál több viszont a számonkérés. Nem kapok bátorítást, hiányzik a támogató közeg. Nem mondják, hogy igen, jól csinálod. Éppen ellenkezőleg, elbizonytalanítanak, leépítik az önbizalmad"- meséli Kata.

„Egymásnak ellentmondó jótanácsokkal, harminc éve túlhaladott dogmákkal, nézetekkel traktálnak. Számomra ez a legnagyobb nehézség az anyaságban. Rengeteg időt és energiát vesz el tőlem, hogy azon rágódok, miket mondtak nekem, hogyan kérdőjelezik meg az anyaságom, a kompetenciám. Hogy mennyire nem számít, mennyire semmibe veszik azt, amit én mondok, állítok a saját gyerekemmel kapcsolatban. Az intézmények, a hivatalok, az egészségügyi dolgozók, de előfordult már ilyen a családban is. Nekem ez a legnehezebb. Hogy nem tartanak tiszteletben, nem érzem megbecsültnek magam.”

Kata örül a kezdeményezésnek. „Azért jöttem el, mert úgy gondolom, hogy a társadalom sok esetben nem értékeli az anyákat, azt a rengeteg munkát, amit az anyák végeznek, a gondoskodást. És nagyon gyakran nem ismerik el az anyák kompetenciáját. Úgy kezelik a nőket, mintha nem anyák, hanem a saját gyerekeik legnagyobb ellenségei lennének. Szerintem már az is nagyon fontos, hogy elkezdünk minderről nyíltan beszélni, és megfogalmazódnak ezek az igények. Amiket felírtunk erre a zászlóra. Az anyák beszélnek erről egymással, panaszkodnak, tudnak egymás gondjairól. Remélem, hogy ez végre nem csak egymás közötti dialógus lesz, remélem, hogy ezek a kérdések kikerülnek a közös térbe is.”

Az anyák magukra hagyatottságát Kánya Kinga szociológus, a KimeNŐ alapítója, az Anyaforradalom szervezője is kiemeli.

„Az Anyaforradalom mint akció azért nagyon fontos, mert rengeteg anya szembesül sok olyan kérdéssel, amiben magára van hagyva, ezekről a kérdésekről azonban - pontosan azért, mert mindenki úgy gondolja, hogy egyénileg kell megoldania - nem sokat beszélünk. Ugyanakkor pontosan ezek a kérdések azok, amelyek összekötnek minket, anyákat. Itt most mindannak a közös ügynek, igénynek, szükségletnek, amelyek az anyákat összekötik, egy platformot szeretnénk adni.

Fel akarjuk hívni a figyelmet, azokra a kérésekre, igényekre, amelyeket az anyák szeretnének. Azokra a nehézségekre, amelyeket nem az anyáknak önmagukban, hanem az intézményi, a döntéshozói helyzetben lévőkkel közösen lehet megoldani. Mert ez nem az anyák felelőssége. Például, hogy van-e akadálymentes közlekedési lehetőség babakocsival, vagy hogy hogyan segíti az állam a speciális helyzetben levő anyákat. Az Anyaforradalom egy akció, egy olyan kezdeményezés, amiből bármi lehet. Lehet egy nagyon konstruktív párbeszédfolyamatnak a kezdete, lehet egy tapasztalat azoknak a nőknek, anyáknak, akik a zászlóra írták a gondolataikat, hogy nincsenek egyedül, hogy vannak mások, akik ugyanezt gondolják.”

Járok-kelek az anyák között, olvasom a feliratokat:

„Atipikus munkahelyeket!"

„Ismerjék el, hogy a gyereknevelés mindennapos, kőkemény munka, és még hétvége sincs!"

„A szülésben legyen nagyobb szabadság és kevesebb megaláztatás!"

„Napi négy órában értelmes munkát végezhessek!”

- bármelyiket írhattam volna én is.

Az anyaság kulcskérdés

Mind egyénileg, mind társadalmi szempontból. Napjainkban azonban túlnőtt jelentéstartalmán és valamiféle misztikum lengi körül. Olyan transzcendens vonatkozássá lett, ami egyrészt teljesíthetetlen követeléseket támaszt az anyákkal szemben, egyben hihetetlen korlátok közé szorítja őket.

Az egyik oldalon az önfeláldozó, feltétel nélküli szeretettel bíró, a saját igényeit és szükségleteit mindenkor háttérbe szorító, mindent bíró és kibíró, heroikus lény áll, akinek meleg a tenyere és mindig ölelésre tárt a karja, aki gyermekével szimbiotikus kapcsolatban áll, szavak nélkül is megértik egymást, gyermeke minden rezdülésére reagál, válaszkész és odaadó.

A másik oldalon, ezek szöges ellentéteként sorakozik mindaz a minősítés, amivel nap mint nap találkozhatunk. A „tipikus, túlaggódós egygyerekes anyuka”, a „problémás, akinek mindig van valami baja”, az „önzésből későn szülő”, „aki tápszerrel etet, mert lusta szoptatni”, „aki még a menetrendet is megváltoztatná a maga kedvére, pedig más anyuka is meg tudja oldani, hogy ideérjen”.

Összeprésel minket a társadalmi nyomás, ami azt követeli, hogy váljunk anyává, ugyanakkor semmiféle elismerésben, megbecsülésben nem részesülünk, munkánkat, helytállásunkat  semmi módon nem méltányolják. Az anyák beszorultak abba egy olyan értékrendbe és elvárásrendszerbe, amely az kizárólagos szerepet és felelősséget tulajdonít nekik gyermekük gondozásában, nevelésében.

A megbecsülés hiánya

„Az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy a jelenlegi társadalmi alapértékek között a legfőbb gondolat, hogy egy nő akkor teljesedik ki, ha anya. Az anyaság nem választásként, döntésként van beállítva, hanem a kiteljesedés egyetlen módjaként" - mondja Kánya Kinga. "A helyzet valójában az, hogy a nők mindazt a társadalmi és egyéb megbecsülést, ami az anyaságból és az ebbe fektetett energiából ered, nem kapják meg, inkább bűntudatkeltés, mindennapos minősítés a részük. Ez az ellentmondás nagyon érezhető.

A zászlónkra felírtakban is megjelenik a bűntudatkeltés, az elismerés hiánya, a szabad döntés lehetőségének hiánya, az, hogy az anyákat hogyan kezelik partnerként az intézményekben. Ez szöges ellentétben áll azzal az uralkodó gondolattal, hogy a női lét kiteljesedésének egyetlen módja az anyaság. Ez viszont a nőket osztja meg nagyon, miközben a nők közötti szolidaritás is nagyon fontos. Az Anyaforradalom egyik mottója pontosan ezért az, hogy „mindenki másképp csinálja” - folytatja a szociológus.

Engedjük meg egymásnak!

Réz Anna, az Üvegplafon blog szerkesztője szerint is az anyai szolidaritás az első lépés. „Azt gondolom, hogy az Anyaforradalommal megtettük az első lépést, de hogy valóra váljon az anyai szolidaritás, ahhoz nagyon nagy szemléletváltásra van szükség. Miközben minden ezt gátolja. Az, hogy állandóan elégtelennek érezzük magunkat anyaként, egy méltatlan versenyt indít el köztünk. A saját bizonytalanságunk miatt a másik anya nem a harcostársunk lesz, nem valaki, akinek azonosak az igényei, az érdekei, hanem valaki, akit le kell nyomni, akihez mérjük magunkat.

Főleg a kisgyerekes anyák kerülnek identitásvesztett állapotba. Hihetetlenül fontos lesz az, hogy milyen vagyok én mint anya, és belecsúszunk dogmatikus körökbe, hogy mit kell a jó anyának csinálnia, ami végül oda vezet, hogy képtelenek vagyunk szolidaritást vállalni a többi anyával. Márpedig ez magukon az anyákon kívül senkinek nem áll érdekében.

A politikusoknak könnyű, ha nem kell velünk foglalkozni, a munkáltatónak könnyű, amíg azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a tápláléklánc alján.

Bizonyos értelemben a velünk élőknek is könnyebb, ha azt gondoljunk, hogy mi hurcolunk minden felelősséget és egyedül vagyunk. Az anyai szolidaritás megteremtése tehát a mi feladatunk. Vagy megcsináljuk együtt, magunknak, vagy ki tudjuk magunkból verekedni, vagy nem lesz változás” - mondja Réz Anna.

Változásra szükség van

Az elmúlt évtizedekben volt is erre példa, Kánya Kinga kiemeli a szülést, ez egy olyan terület, ahol a nők nagyon határozottan tudtak közös érdeket képviselni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy radikálisan javult a helyzet, de sikerült olyan érdekérvényesítő csoportokat alakítani, amik nagy hatást gyakoroltak a szülészeti ellátásra, a szülésre.

Ugyanígy, változást tapasztal a kismamák munkaerőpiacra való visszatérése kérdésében is. Radikális fejlődés ezen a területen sem következett be, nincsenek atipikus munkahelyek, az állásinterjún még mindig megkérdezik a nőktől, hogy van-e gyerekük, szeretnének-e gyereket, de – főleg a munkáltatók részéről – történt elmozdulás, pozitívumként értékelhető változás. Még mindig tradicionális társadalmi szerepek szerint gondolkodunk azonban az anyákról, és sok problémának ez a forrása.

Réz Anna szerint magával az anyasággal történtek fontos változások az elmúlt évtizedekben. Egyrészt kitolódott a gyerekvállalás ideje, másrészt szüleink generációjához képest az intenzív anyaság ideológiája hihetetlen méreteket öltött.

Bizonyos értelemben anyáink egy szabadabb miliőben neveltek minket, amiben nem volt ennyi, egymásnak szögesen ellentmondó elvárás azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a gyerekünk boldog és kiegyensúlyozott lény legyen.

A mi generációnk iszonyatosan beleszorult ebbe a pszichologizáló, bűntudatkeltő ideológiába, ahol az anya mindennek az oka és záloga. Lényegében mindenért az anya a felelős, ami a gyerekkel kapcsolatos. És ez egy rettenetesen szorongató helyzet.”

Az anyákkal nem azért kell konzultálni, hogy szüljenek

„A konzultáció célja az lehet, hogy a szükségletekre érdemben reagáló intézkedések jöjjenek létre és bevonják a nőket anyaként a döntéselőkészítő folyamatokba, ahol csak lehetséges. Azt is gondolom, hogy egy párbeszéd a szükségletek feltárásával kezdődik" - mondja Kánya Kinga. "Az Anyaforradalom lehetne egy kezdet, egy társadalmi párbeszéd kezdete. Egy olyan nyitott, közös gondolkodás, ami az érintettek bevonásával történik, és mindig közös konszenzus alapú eredménnyel zárul, szóval, ha ebben az irányba indul el ez a dolog, akkor azt gondolom, nyitottak vagyunk.”

Réz Anna nem bízik abban, hogy a kormány leszámol az úgynevezett demográfiai fókuszú politikával, véleménye szerint az elmúlt évek is ennek jegyében teltek. „A családpolitika kizárólagos célja az elmúlt években az volt, hogy több gyerek szülessen, lehetőleg a közép- és felső-középosztálybeli családokba. Ez a szemlélet totálisan instrumentalizálja a nőket, mert tagadja,  hogy az anya jólléte olyan független szempont lenne, amelyet a családpolitikának szem előtt kell tartania.

Ugyanez lecsapódik a mindennapi párbeszédekben is: ha anya vagy, akkor a személyes jólléted csak annyiban fontos, amennyiben ez a család többi tagjának jóllétét is növeli. Mintha önmagában az nem lenne elég, hogy ember vagy és szükséged van pihenésre meg feltöltődésre, egyedüllétre. Ezzel a szemlélettel amúgy is nagyon nehéz felvenni a harcot, a kormánynak pedig nem is áll szándékában.

A nőket viszont nagyon is zavarja ez a retorika, elegük van a szülőgépesítésből. Itt az ideje, hogy visszaszerezzük az abba vetett hitet, hogy felnőtt emberek vagyunk, akiknek jogaik, érdekeik, szükségleteik vannak, és ennek fényében kell eljárnunk” - mondja Réz Anna.