Szívből kacagni másokkal, hogy a könnyünk is kicsordul: sokak szerint ez az egyik legjobb dolog a világon. A humor valóban rendkívüli módon képes oldani a feszültséget. Óriási erő rejlik abban, ha valaki időnként őszintén képes nevetni a gyarlóságain és az élet mérhetetlen abszurditásán. Már Francis Bacon brit filozófus is azt vallotta a 16. században, hogy:

A képzeletet kárpótlásul kapta az ember azért, amilyen nem tud lenni. A humorérzéket pedig vigasztalásul azért, amilyen tud lenni.

Ám a humor, ami gyakran felemel és másokkal összeköt, könnyen az agresszió eszközévé válhat: egy-egy poénosnak szánt megjegyzéssel megsérthetünk másokat és önmagunkat is értéktelenebbnek állíthatjuk be. A humor a legtöbb pszichológiai jelenséghez hasonlóan összetett dolog, ami több dimenzióból áll.

A kérdés tehát nem az, hogy van-e humorérzéked, vagy egyáltalán nincs. Sokkal inkább az, hogy hol helyezkedsz el a különböző humor típusokban, mi a funkciója az életedben a viccelődésnek, és hogy másoktól milyen típusú poénokat tűrsz el. Olvass tovább és mindez kiderül.

1. Affiliatív humor: a másokkal való összekapcsolódás eszköze

Rod A. Martin és Patricia Doris pszichológusok négy humortípust különböztetnek meg elvégzett nagyszámú vizsgálataik alapján. Az ún. affiliatív humor az a viccelődés, ami társas szükségleteket elégít ki. A mindennapi élet eseményein való közös nevetés célja, hogy összehozza az embereket és vidámságot teremtsen munkatársak, barátok, családtagok között.

Olyan jóindulatú poénokról van szó, amik szórakoztatnak minket, oldják a feszültséget, vagy éppen fejlesztik az emberi kapcsolatokat. Arra is használhatjuk őket, hogy másokat elbűvöljünk például egy randihelyzetben. Ahogyan arra Anna Gavalda író figyelmeztet:

Ha valaki megnevetteti az embert, akkor hiába is tagadjuk: már lépre ment a szív.

Az affiliatív humorral rendelkező emberekre a kutatások szerint kevésbé jellemző a depresszió és a szorongás. Az ilyen személyek magasabb önértékelést és érzelmi stabilitást mutatnak, illetve gyakrabban kezdeményeznek barátságokat. Az olyan tréfák, amiken mindannyian jóízűen tudunk nevetni, a munkahelyünkön is fokozzák az összetartozás érzését és a kreativitást.

2. Önmegerősítő humor: megküzdés a nehézségeinkkel

A humor a stresszel való egyik legpozitívabb megküzdési forma. Ha a legnehezebb helyzetekben is találunk valamit, amin nevetni tudunk, rögtön kicsit távolodunk a gondjainktól és más perspektívában vagyunk képesek látni az életünket. A humornak érzelemszabályozó funkciója is van, hiszen segítségével akkor is meg tudjuk őrizni a derűnket, amikor az élet tréfál meg minket. 

Fent idézett kutatások megerősítették, hogy ez az önmegerősítő humor rendkívül konstruktív: magasabb önértékeléssel, több optimizmussal és lelki jólléttel jár együtt. Ez alapján nagy igazság rejlik Carol Burnett színésznő frappáns mondásában, miszerint

A komédia = tragédia + idő.

3. Önleértékelő humor: én űzök viccet magamból, hogy mások ne bántsanak

A humornak önvédelmi funkciója is lehet. Az ember nem ritkán egészen kegyetlen élességgel poénkodik magán azért, hogy mások elfogadják őt. Saját maga kicsinyítése mögött az a gondolat húzódhat meg, hogy ha ő gúnyolódik magán, legalább nem lesz a többiek céltáblája. Ezzel azonban szomorú módon saját magát becsmérli és értékteleníti.

Ráadásul ez az öndestruktív stratégia a kutatások szerint sem tesz jót az embereknek: alacsonyabb az önértékelésük, több depresszív tünetet és szorongást mutatnak, kevesebb intimitást élnek meg az életükben azok, akiknek vicceit az önmagukhoz való negatív viszonyulás táplálja. 

Hannah Gadsby ausztrál humorista felkavaró őszinteséggel beszél a poéngyártás mechanizmusairól egész estés stand-up showjában, a Nanette című darabban, mely egy varázslatos támadás a komédia egész műfaja ellen, egyenesen Tazmániából. Gradsby megrendítő módon meséli el, hogy miként csinált éveken keresztül viccet életének valamennyi nehézségéből, s hogy ily módon sosem tudta megosztani a történetei teljességét, szomorú igazságát a közönséggel.

4. Agresszív humor: nem érdekli, hogy kiket sért meg a vicceivel

A szarkazmus, a gúnyolódás, vagy éppen mások nevetségessé tétele sok esetben egyszerű tréfának van beállítva, miközben hatásában gyakran megfélemlítő, megalázó és bántó. Az is előfordul, hogy a tréfamester nincsen tudatában, vagy egyszerűen nem törődik azzal, hogy másoknak mennyire esik rosszul egy-egy ütős poén.

Sokan azért nevetnek együtt vele ilyenkor, hogy kényelmetlen érzéseiket elfedjék, de az is lehet, hogy nem mernek konfrontálódni és nyíltan kiállni az értékeik mellett. Vannak persze, akik nem nevetnek az ilyen megjegyzéseken, őket rendszerint humortalannak tartják. Pedig valahol egy jó vicc lényegéhez hozzátartozik, hogy nem kell erősködni, hogy csak egy viccről van szó. Esterházy Péter így gondolkodott a kérdésről:

Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc? Igen, az, ún. halovány vicc. A halovány vicc azonban már nem is vicc, csak a vicc helyén áll.

Kit illet meg a viccelődés joga?

Helga Kotthoff, a Freiburgi Egyetem professzora izgalmas tanulmányában a humorhoz kapcsolódó társadalmi kérdéseket boncolgatja. Arra a következtetésre jut, hogy akik a szociális hierarchia magasabb fokán állnak, mert többségi vagy hatalommal rendelkező csoportokhoz tartoznak, engedhetik meg maguknak inkább, hogy mások kárára viccelődjenek. Az agresszív humorban sajnos nagy hagyománya van a kisebbségi csoportokon való élcelődésnek: gondoljunk csak a buzi, cigány, zsidó vagy éppen szőke nős viccekre. Érdekes módon ritkán szólnak viccek a fehér, középosztálybeli, iskolázott férfiak csoportjáról. 

Kotthoff olyan kutatásokról is ír, melyek arra világítanak rá, hogy egy adott szituációban is az humorizálhat, aki kontrollálja a történéseket. Például egy kórházi viziten inkább az orvos és nem az ápoló, egy munkahelyi értekezleten inkább a főnök és nem a beosztott.

A nemek viszonylatában pedig elmondható, hogy egészen az 1960-as évekig nem tekintették nőiesnek, ha valaki humoros. Más vizsgálatokból is látszik, hogy a kisfiúként nevelt gyermekek már 4-5 évesen elkezdenek vicceket mondani, míg a lányok inkább azt tanulják meg, hogyan nevessenek mások poénjain. A nők felnőttként is hajlamosabbak az önleértékelő humor jegyeit mutatni, tehát viccelődés formájában devalválni önmagukat, ami a társadalom nőkkel szembeni előítéleteinek belsővé tételéből eredhet.

Felmérések szerint a férfiakra jellemzőbb az agresszív humor és általában ők azok is, akik hajlamosak rengetegszer elismételni egy-egy poént. Ez azért lehet, mert sokszor dominánsan vannak jelen a hétköznapi társalgásokban is, s a nem ritkán nőkből, gyermekekből vagy beosztottakból álló hallgatóság kénytelen elnézni nekik az önismétlésből adódó térfoglalást. 

Ha nem vagy biztos a válaszban, töltsd ki a Rod A. Martin és munkatársai által készített kérdőívet, melyet angol nyelven itt tudsz elérni.

Ha kiderül, hogy agresszív a humorod, kérlek, mérlegeld, hogy kiket sértesz meg egy-egy poén kedvéért és hogy miként járulsz hozzá olyan csoportokkal szembeni előítéletek fenntartásához, akik már most is napi szintű hátrányokkal szembesülnek a társadalomban.

Ha pedig szeretnél kiállni azok mellett, akiket bántanak, ezt úgy is kifejezheted, hogy nem nevetsz bántó, vagy emberek egész csoportját megalázó vicceken. Ettől még lehet fantasztikus a humorod, hiszen az igazi erő nem mások elnyomásában mutatkozik meg, hanem abban, ha kilátástalannak tűnő helyzetekben is tudsz néha nevetni, s arra használod a viccelődést, hogy örömtelibb kapcsolatod legyen a munkatársaiddal, a barátaiddal, vagy éppen a gyermekeiddel.