Hogyan tehetjük motiválttá a gyereket? Például úgy, ha csak olyan dolgokért jutalmazzuk, amit amúgy sem kell megszeretnie. A pszichológus a héten arról ír, miért jobb a dicséret, mint a jutalom vagy a büntetés, és hogyan dicsérjünk, hogy az valóban építő legyen.
A szülők egyik fontos feladata, hogy motiválttá tegyék a gyereküket. Vagy legalábbis, ne rontsák el a már meglévő motivációjukat – gyakran ez is elég. Korán kezdődik a történet, például már egész kicsiknél el kell érni, hogy a szülő távollétében is kerüljék el a veszélyes tárgyakat. Van, aki azt tartja fontosnak, hogy a gyerek jó hangosan köszönjön, más azt, hogy szépen egyen, később a tanulás válik központi kérdéssé, és még sorolhatnánk, mi mindenre kívánja a szülő ösztönözni a csemetét. Akár a gyereknevelés magvának is nevezhetnénk a motiválást.
Valójában sokkal összetettebb kérdésről van szó, mint ahogy elsőre látszik. Több szintje van a motiváltságnak: a csúcsa, mikor valamit azért teszünk, mert igazán élvezzük, erre mondják, hogy a cselekvés önjutalmazó jellegű. Ez történik, mikor az ember igazán belefeledkezik a tevékenységbe, megszűnik a külvilág, azt sem tudja, mennyi idő telt el közben. A gyerekek még gyakran átélik ezt játék közben, de természetesen nemcsak az ő kiváltságuk ez az élmény.
„Eszközjellegű” a motiváció, ha nem magáért a cselekvésért teszem, amit teszek, hanem az csak egy eszköz valami más cél eléréséért. Ennek is több szintje van, aszerint, hogy mennyire fakad belülről az indíttatás. Nem mindegy, hogy a gyermek azért eszi meg a spenótot, amit nem is szeret, mert utána édességet kap, esetleg azért, mert szégyellné a tányéron hagyni, vagy azért, mert tudja, hogy egészséges, és ez neki is fontos. Ezek a motivációk különböznek aszerint, hogy mennyire kívülről irányítottak.
Jutalmazás, büntetés
A legegyszerűbb elérni, hogy a gyermek megtegyen valamit, mert jutalmat vagy büntetést helyezett kilátásba a szülő. Ezzel a módszerrel gyors és látványos eredményt lehet elérni, a probléma csak az, hogy a motiváltság azon nyomban megszűnik, amint elmúlik a külső kontroll. Ráadásul, szinte borítékolható, hogy a csemete nem fogja megszeretni az adott viselkedést, sőt, ha eredetileg szerette volna, egy idő után már akkor is csak a jutalomért vagy büntetés elkerüléséért fog cselekedni.
Lehet, hogy a poronty boldogan vállalna valami feladatot a családi életben, például hogy ő legyen, aki reggel bekeveri és odaviszi mindenkinek a kakaót. Tetszene neki ez a szerep, minden nap várná, hogy eljöjjön az ideje. Ám, ha a szülő kilátásba helyezi, hogy egy hónap kakaókészítés után kap ajándékba egy plüssmackót, úgy fogja érezni, hogy a vágyott ajándékért teszi ezt, és kevésbé fogja benne örömét lelni. Valószínűleg fel is hagy vele, amint övé a maci. Ezt a jelenséget számtalan pszichológiai kísérlet igazolta felnőttekkel is.
Természetesen a jutalmazás is hasznos, hiszen vannak az életnek olyan eseményei, amiket nem cél, hogy megszeressünk. Ilyen például egy orvosi beavatkozás. Ilyen helyzetekben nem rossz, ha a szülő kilátásba helyez utána valamilyen kellemes közös tevékenységet, például fagyizást hazafelé menet. Ez nem is annyira jutalom, mint inkább vigasz, amire jó a kellemetlenségek közepette gondolni.
Dicséret
Ha elkezdünk jutalmazni egy viselkedést (egy kísérletben például keresztrejtvényfejtést), csökken az adott cselekvés önjutalmazó jellege, és ha megszűnik a jutalmazás, kevésbé szívesen végzik a személyek, mint előtte. Egyetlen kivételt találtak a kutatók, ami ugyan egyértelműen jutalom a legtöbbek számára, mégsem végzi ezt a romboló hatást, ez pedig a szóbeli dicséret.
A dicséret csodákra képes, növeli a gyermek önbecsülését, javítja a vele való kapcsolatot, a szülőnek is jót tesz, mert benne is tudatosul, mi minden jót talál a kicsiben, ami miatt büszke rá. De nem mindegy, hogy hangzik el a dicséret. Nem szerencsés, ha a szülő ezen keresztül próbál kontrollt gyakorolni. Például, ha a dicséret lényege minősítés, ami bármikor visszavonható. Ha a szülő azt mondja, „nagyon jó gyerek vagy, elégedett vagyok veled”, abban több burkolt üzenet is megfogalmazódik. Például, hogy egyedül a szülő ítéletén múlik, jó-e a gyerek, és a poronty dolga, hogy az ő erre vonatkozó pozitív minősítését megszerezze. Azt is sugallja, hogy kevésbé volna elégedett, ha a csemete nem lenne jó.
Értékesebb az a dicséret, ami nem „visszavehető”. Például, ha a szülő azt mondja, „nagyon meghatódtam, mikor láttalak a darabban tündérként”, vagy ha úgy fogalmaz „jól esik, hogy kihoztad utánam a fogkefét”, azzal nem saját kontrollszerepét hangsúlyozza, hanem visszajelzi a gyereknek, hogy benne milyen jó érzéseket kelt a tette. Persze, az egyszerű „szép vagy”, „okos vagy” mondatokkal sincs baj, ha jó a viszony gyermek és szülő közt, és a csemete nem tart az elismerés elvesztésétől.
Versengés
A motiválásnak egy sokat vitatott területe a versengés. Sok pszichológus azzal érvel ellene, hogy a versengés frusztráció forrása tulajdonképpen mindenki számára. A vesztesekben megmarad a feszültség, de a győztes is frusztrálódik az utolsó pillanatig. Ráadásul, ha valaki rendszeresen, vagy túl sok területen veszít, az az önértékelésének is árt. Bizonyára ez a kérdés sem fekete vagy fehér. Ha úgy érzi a gyermek, elfogadottsága múlik a verseny kimenetelétől, akkor valóban nem támogatható a motiválásnak ez a formája. Ha például a nagypapa nyilvánvalóvá teszi, hogy ő az erős embert becsüli, és az unokák úgy érzik, a súlyemelő verseny kimenetelétől függ, ki a kedvenc közülük, az nem szerencsés.
Ám ha a versengés olyan légkörben zajlik, ahol mindenki biztos lehet benne, hogy értékelik őt úgy, ahogy van, és inkább közös játéknak tekintik, mint harcnak, akkor alkalmanként jó eszköze lehet a motiválásnak. Különösen így van, ha minden résztvevő nyer néha, senkinek sem csak kudarc jut.
A legfontosabb talán az, hogy ne feledjük, a fejlődésre, tanulásra alapvetően motivált az ember. Ez egyértelmű, ha megnézünk egy kisbabát: őt érdekli a világ, és százszor is próbálkozik, hogy elérje célját. A legnagyobb eredmény, ha a szülő segít megőrizni ezt a velünk született belső hajtóerőt.
